Aki azt hiszi (mert mások megpróbálják elhitetni vele), hogy a jó irodalomnak nem kell érdekesnek és olvasmányosnak lennie, az mélységesen téved. Szerencsére, a Nobel-díjasok között is vannak olyanok, akik esküsznek arra, hogy csak akkor jó az író, ha érdekfeszítően mesél, és bármilyen tárgyhoz is nyúl, abban mindig a közérdekűt, a jelentőset ragadja meg.
Gabriel García Márquez ilyen író. És ezt szerencsére tudják a könyvkereskedők, de tudják az olvasók is. Vékonyka füzete (Titokban Chilében. Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987) ezért válik fontos olvasmánnyá. A történet amúgy nem az íróé, mármint olyan értelemben, hogy mindvégig “hozott” anyagból dolgozik: Miguel Littin világhírű chilei filmrendező, aki a katonai puccs idején feketelistára került és elmenekült hazájából, 12 év száműzetés után vállalja, hogy elváltoztatott fizimiskával és személyiséggel, hamis iratokkal titokban hazatér, hogy leleplező filmet készítsen – egy vezetése alatt, illegalitásban dolgozó stábbal – a katonai diktatúra valóságáról.
A főhős által egyes szám első személyben előadott valós történet mindenek előtt azért rendkívül izgalmas, mert nem a külső, hanem a belső történésekre helyezi a hangsúlyt: azt bizonyítja be, hogy amíg nem találkozik a valósággal, a szorongó, a rossz tapasztalatokkal túlterhelt ember mindig hajlamos arra, hogy sötétebb színben lássa a világot, mint az egyáltalán indokolt lenne. Még az árnyékától is megijed. A filmrendező főszereplőnek rendre rá kell ébrednie, hogy az általa elhagyott haza a puccs terrorja után is képes volt arra, hogy lélekben talpra álljon: az emberek tovább élték saját életüket, “az élet ment tovább”, ahogy azt mondani szokás, és neki mindig akkor és attól lett igen meleg a helyzete, valahányszor elkezdett félni és rejtőzni, amikor túllicitálta az inkognitó szabályait. Kezdve azzal, hogy hamis útlevéllel és álfeleséggel érkezik Chilébe, odáig menően, hogy uruguayinak adja ki magát – ennek fejében magára kell erőltetnie az onnan érkezettek sajátos akcentusát, amiről lépten-nyomon megfeledkezik -, továbbá messze elkerüli szülőfaluját és korábbi ismerőseit, nehogy a legkisebb meggondolatlan gesztus is lebuktassa.
A dokumentumfilm, ha kalandok között is, de sikeresen készül, a rendező egyre inkább nekibátorodik, s végül azt is megkockáztatja, hogy meglátogassa saját édesanyját, aki mit sem tud gyermeke sorsáról, hazatértéről.
Nevetséges, ugyanakkor torokszorító az a jelenet, amikor a főszereplő váratlanul közeli nőismerősével szalad össze az utcán, akiről gyanítja, hogy minden álcázás ellenére könnyen felismerheti. Nem így történik: egyszerűen elmennek egymás mellett, mintha sose látták volna egymást. Fölösleges lenne hát a túlzott aggodalom? Tény, hogy édesanyja is értetlenül áll az “idegen” előtt, aki váratlanul az ajtaján kopogtat.
A könyv a már-már túlhajtott rejtezés, a bujkálás, a személyiségcsere állandó stresszes kalandjának sajátos, különös belső, végső soron igaz történetét meséli el, rajta keresztül pedig hiteles híradást kapunk mindarról, ami egy elbukott társadalommegújítási kísérlet után Chilében bekövetkezett. Maga a rendező később így vélekedett a sikeres forgatásról és titokzatos útjáról: “Nem ez a leghősibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó.“
A könyv ismertetése mellett részletek hangzanak majd el az olvasóköri találkozón Márquez izgalmas szövegéből.
Az Olvasókör honlapja
Fotóalbum
