55 éve
1966. május 26. Budapesten elhunyt Tamási Áron elbeszélő, regény- és drámaíró, publicista. A XX. századi magyar próza egyik legeredetibb elbeszélője, a székelység nagy írója.
1897. szeptember 20-án született, Székelyudvarhely szomszédságában, Farkaslakán, Tamási Dénes és Fancsali Márta gyermekeként. Tizenhárom esztendős korában a bal tenyere súlyosan megsebesült, így mint mezei munkára alkalmatlan gyerek kezdhette meg iskoláit Székelyudvarhelyen, a Római Katolikus Gimnáziumban tanult, majd világháborús katonáskodása után Kolozsváron, a Kereskedelmi Akadémián.
Első novelláját, a Szász Tamás, a pogányt a Keleti Újság 1922-ben meghirdetett novellapályázatára írta, s meg is nyerte a pályázatot. Tamási annak a fiatal írói csoportosulásnak tagjaként indult, amelyik a Tizenegyek antológiájával, 1923-ban lépett színre a kisebbségi sorba került erdélyi magyar irodalomban.
1923-1926 között Észak-Amerikában bankhivatalnokként dolgozott. Amerikából rendszeresen küldte haza írásait. 1925 tavaszán jelent meg Lélekindulás címmel elbeszéléskötete. Bajszerző nagyvilág címmel társadalomrajza jelent meg (1926).
Hazatérése után Kolozsváron újságíró, feleségül vette Holitzer Erzsébetet. Sorra jelentek meg elbeszéléskötetei és regényei. Utóbbiak, a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek (1931) nem arattak egyértelműen sikert, nem érik el az elbeszélések szintjét. Néhány év alatt nemzedékének egyik legismertebb és legelismertebb alkotójává válik.
A székely írók csoportjában ő is ott van Benedek Elek „fiai" között, együtt járták be Erdélyt, s tartottak irodalmi esteket.
Tamási 1926-tól, indulástól a Helikon íróközösségének tagja, rendszeres résztvevője a marosvécsi írótalálkozóknak, 1928-tól állandó munkatársa az Erdélyi Helikonnak. Előbb az Újság, majd az Ellenzék munkatársaként, 1933-tól a Brassói Lapok Tiszta beszéd című sorozatának írójaként az erdélyi kisebbségi állapotok szociografikus bemutatására törekedett. Politikai felfogása a népi írókéhoz állt közel.A Vásárhelyi Találkozó (1937) szervezésében és írásos dokumentumainak elkészítésében meghatározó részt vállalt.
1933–34-ben jelent meg Ábel című regény-trilógiája, máig legnépszerűbb regénye, a Tamási-életmű egyik csúcsa. Főhőse Ábel, a havasra erdőpásztornak kitett fiú, furfanggal, játékos kedvvel vívja meg a maga harcát és találja meg helyét, sorsában az író nem csak saját havasi emlékeit írta meg, hanem társadalmi élettapasztalatát. Ábel sorsának harmadik állomásán (Ábel Amerikában) fogalmazódik meg a kérdés: „Mi célra vagyunk a világon?" Tamási jellemző módon a választ egy hontalan néger szájába adja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Tamási drámaírói pályája is az 1930-as években bontakozott ki. 1932-ben írta „székely népi játékát", az Énekes madár című színművet, melyet a kolozsvári bemutató után a budapesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. A Tündöklő Jeromos (1936) az író emberi tartásának, humorának, költői bravúrjának is példája. A háború előtt még két színműve került színpadra: a Vitéz lélek (1941) és a Csalóka szivárvány (1942).
A föld és az ég, az ember és a természet misztikus egységéről tervezett regénytrilógiából a Jégtörő Mátyás (1935) és a Ragyog egy csillag (1939) jelent meg. Tamási Áron ekkor már nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalom elismert és népszerű alkotója.
1939-ben adta ki Szülőföldem című művét, mely az Amerikából a falujába hazautazó író vallomása. Ez a könyv nemcsak a szülőföld szeretetéről, hanem a kisebbségi sorban élőkkel való sorsvállalásról is szól. A háború után elhallgatták, második, hasonmás kiadása csak 1986-ban Baselban jelenhetett meg.
Az 1942-ben megjelenő Összes novellái számára sajtó alá rendezte két évtized novellatermését – megtisztítva korai novelláit a szecessziós-expresszionista stílussallangoktól.
1943-ban megjelent publicisztikai kötete, a Virrasztás közéleti pályájának áttekintésére kínált alkalmat.
1944-ig többnyire Kolozsváron élt, 1944 őszén második feleségével (Salgó Magdolna) Budapestre költözött, s haláláig itt élt. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1934-től), 1945–1947 között az országgyűlés tiszteletbeli képviselője volt.
A szülőföldjétől elszakadt író a háború végeztével nehezen talál magára. Kiadták műveit, sikerrel játszották drámáit, de egy filmjét, majd önéletrajzi regényét is betiltották, s 1949-től fél évtizedre kiszorult az irodalmi életből. 1953-ban jelenhetett meg ismét, egyszerre két művel is.
A Bölcső és bagoly (1953) című önéletrajzi regény, az író egyik legszebb műve, a farkaslaki gyermekéveket meséli el.
1954-ben Kossuth-díjjal kitüntették ki, megjelentek válogatott elbeszélései. A következő évben szülőföldjére is hazalátogathatott 11 év után.
Ismét politikai szerepet vállalt 1956 őszén, az írószövetség társelnöke lett. A későbbi íróperek idején többször kihallgatták, de nem tartóztatták le.
1956 után is írt még regényt (Szirom és Boly, 1960), drámát, elbeszéléseket. Utolsó művét, a befejezetlen Vadrózsa ágát negyedik feleségének, Bokor Ágotának diktálta, már súlyos szívbetegen. Az önéletrajzi mű az Amerikából való hazatérés utáni éveket, az akkori erdélyi irodalmi életet örökíti meg. A művet nem fejezhette be, 1966. május 26-án halt meg. Szülőfalujában helyezték végső nyugalomra.
Halála után kiadták életműsorozatát. Szülőföldem című lírai vallomásának újabb kiadására csak 1990-ben kerülhetett sor.
|
Fotóalbum
